Emlékek, érzések, gondolatok ...

Céghez befelé buszon zenehallgatás közben egy nagyon régi, szinte már elfeledett érzés, hangulat bukkant fel bennem, amit a régmúlt idők nyarához tudok kötni, amikor még gyerek voltam, kamasz. A családi nyaralások mindig jók voltak, de valahogy a végére mindig vártam/vártuk, hogy amikor vége van, a szülők megen mennek dolgozni, és akkor teljesen szabadok leszünk. Nem mintha nagyon korlátoztak volna bármiben is, de teljesen más érzés volt, amikor tudtam/tudtuk öcsémmel együtt, hogy nincs semmiféle kontroll, azt csinálunk, amit akarunk. Nem vagyunk kötve semmihez, és senkihez. Az érzés zekhez az emlékekhez köthető, ami felbukkant bennem. A türelmetlen várakozás, a szabadságra való éhezés, egyfajta visszafojtott, agresszív vágy. És közben megértettem azt is, hogy milyen hangulatba kerülhettünk akkor, amikor még kisebbek voltunk, és szüleim otthagytak minket nagymamámnál nyaralni 2-3 hétre. Anyám említette, hogy Nagymamám mindig azt mondta, hogy az első pár napban alig lehett velünk bírni. Ennek az érzésnek az ismeretében már értem, hogy miért. A hirtelen ránk szakadó szabadság megrészegített minket, élveztük, hogy nincs a szülői felügyelez, figyelő tekintet. Nagymamám szinte mindent megengedett nekünk, ott nem voltak korlátok, szabályok, maximum pár formális jellegű. De ez is csak illúzió volt. Most mit adnék egy ilyen jellegű függetlenségért? Ahol szintte nincsenek szabályok, kötöttségek? Ahol megtehetem azt – és persze mindenki más is – amit akar, egészen addig, amíg azzal nem sért, bánt senkit? Megmondom, hogy mit adnék én ezért. Hálát, és köszönetet. Ezért ez a legtöbb, mi adhat. És nem a Tchibo J Ez is persze csak egy utópisztikus vágy, mert nem elérhető. Sőt, micsoda eretnek gondolkodásmód! Mert hova vezetne az, hogy az emberek azt csinálnak,amit szeretnének? Azzal foglalkoznának, amivel télleg szeretnének? A végén még az emberek gondolkodni kezdenek! Inkább megmondják nekünk – és a többség hagyja is – , hogy mit tegyünk, csináljunk, gondoljunk. Na ez az, amit én nem fogadok el. Inkább fellázadok, szembeszállok mindennel, ami ezt nekem nem engedi. A szabad gondolkodást, és cselekvést. Még ha ez elszigetelődést, és kiközösítést is jelent némely esetekben. Vállalom ezeket a következményeket. Csak így tudom megőrizni magamat, egyéniségemet, szabdságomat. A Szellem szabadságát, függetlenségét. Ha vállalom, és elfogadom önmagam minden jó és rossz tulajdonságommal együtt. Sajnos a legtöbben nem válallják önmagukat. Én se vagyok/voltam kivétel, nekem is kellett egy csomó idő, amíg rájöttem, hogy ez teljesen felesleges. Mert tulajdonképpen nám másokat csapok, csak magamnak hazudok. És ez teljesen felesleges. Mert minek hazudozok önmagamnak? I szükség van erre? Semmi. Maximum egy idő után magam is elhiszem a hazugságot, és onnantól kezdve illúziók között élek, korlátok közt, amiket én magam emeltem magamak. Hogy kellezeket a korlátokat megszüntetni? Előszőr is fellkell ismerni a mibenlétüket. Aztán felülemelkedni, átlépni rajtuk.Mintha ott sem lennének. Nem venni róluk tudomást. Elvégre én hoztam létre őket, de valójában nem is léteznek. Ha meg nem léteznek, akkor nem is korlátoznak. Persze ezt leírni könnyebb, mint meg is tenni, végrehajtani. Nehéz fel-, és beismerni, hogy hazudunk önmagunknak. Nehéz beismerni, hogy a legtöbb nehézséget saját magunknak köszönhetjük. Ez elég sokkoló hatású tud lenni. Olyan sokkoló tud lenni, hogy néha könnyebb az egész felismerést inkább egy újabb hazugsággal elleplezni, eltakarni, és újra alvajáróként, illúziók közt élni. Nekem is többször kellett a leckét megtanulnom, mire ezt felismertem. Megfizettem érte a tanulópénzt, bár nem hiszem, hogy többet nem fogok ilyen hibát elkövetni. Könnyebb hazudni,mint saját hibáinkat beismerni. Remélem, hogy volt értelme a sok pofonnak, amit kaptam az Élettől,és saját magamtól, és ennek köszönhetően hamarabb fel fogm ismerni, ha hibázni fogok a közel-, és távoli jövőben. Csak így van értelme az egész eddigieknek. Ert ha nem tanulok sohase a történtekből, akkor mivégre az egész?