Érzések, gondolatok ...

Kezd beszükülni az életterem, vészesen. Csökkentem a dolgok körét, amik kimozdítanak környezetemből. Ahova a legtöbbet mozgok, tartózkodok, az a melóhely, otthon, néha beugrok Pécsre ezt-azt vásárolni, és most, hogy itt a jóidő, megyek fel a Zengőre. És nagyjából ennyi. Itt kimerült minden. Ha valahova lenne kedvem elmenni, mire odajutok, hogy menjek, már nincs kedvem hozzá. És így lemaradok dolgokról, lehetőségekről, eseményekről. Mintha szándékosan elszigetelném magam. És mindezt miért? Fene se tudja. Pedig ez nem jó. Úgy távolodok el a társasági élettől,ahogy a régi baráti társaságomtól. Pedig hiányzik a társaság. Szeretném érezni megen, hogy emberek vannak körülöttem, hogy lehet beszélgetni, társalogni, eszmét cserélni. De mindezekből kimaradok mostanában. És erről én magam tehetek, senki más. Bezárom magam magamba. Én vagyok a börtönöm, testemből építettem magamnak, gondolataimmal megerősítve. Masszív építmény,  nehéz ledönteni a falakat. Pedig egyszer már sikerült. Persze nem figyeltem, és alattomban visszajöttek, visszanőttek. Ilyenek ezek, ha az ember figyelmetlen.És most itt vagyok megen a Toronyban, és bármerre is nézek, szinte nem látok semmit.És bármilyen messze is megyek, Nem jutok a Falakon kívülre.  Mily keserü érzés újra ezen a kietlen pusztaságon járni ... Visszatekintek, és mindenütt kudarcaim mementóit látom, mik hatalmas  fáklyaként bevilágítják a messzeséget. És mind felkiáltójelként ordít a világba, jelölve a pontot, ahol életem más irányt vett volna. Mennyi ilyen pont ... De az mind nem az enyém. Az valaki más élete. Aki lehetnék én is, mégse így alakult. A SORS máshogy akarta eddig, még nem jött el az én időm. Ez ne az én történetemvolt eddig. Ezidáig csak statiszta voltam, és vagyok mások történetében. Ki kéne törnöm, ki kéne szabadulnom a magam alkotta börtönből, ledobni az önként felvett láncokat. Ez nekem mind nem kell. Nincs rá szükségem, mégis hordom őket, cipelem, húzöm őket magam után. Nehéz teher. Mint egy nagy kőszikla, amit Sziszifuszként fel kell gurítanom egy hatalmas hegyre, annak a csúcsára, és ha fölérnék,megszabadulnék ettől a feladattól, gondtól.És amikor ott vagyok a végénél, karnyújtásnyira a céltól, a kőszikla visszagurul, a láncok visszarátanak, a láthatatlan kezek visszalöknek. És kezdhetek mindent elölről. Csak a lelkesedés csökken, egyre kevesebb, közben a lélek egyre cinikusabb, morózusabb lesz, és mindent sötétebb színben látok. De hibámból nem tanulok, továbbra is az elérhetetlent üldözöm, hajszolom, pedig tudom jól, hogy mi lesz a vége. Bízok benne, hogy talán most mégse elérhetetlen, most máshogy választottam. Aztán az ismerős végkifejlet. Mindeközben egyre dühösebb vagyok a világra, magamra, a körülményekre, a SORSra, de mindennek nemsok értelme, amikor az egészet elfojtom, magamba, ezáltal emésztve magama, lelkemet sorvasztva, miközben a mélységek már ismert és ismeretlen bugyraiba tévedek. És ahogy eben a pokolban járok, az emlékek dögkeselyüként lecsapnak rám, éles karmaikkal felhasítják újra és újra a sebeket, soha nem engedve, hogy begyógyuljanak. Mindeközben csak megyek előre, pedig valójában csak körbe-körbe haladok, rovom a köröket, és néha-néha beleüvöltöm néma kínomat, haragomat, dühömet a puszta magányába ...