Pokoljárás ...

        "A Pokolba vezető út Jószándékkal van kikövezve ..."

Tartja a közmondás, és sajnos tapasztalom, hogy ez nagyon igaz. Szerencsére nem a saját bőrömön, de túl közel vagyok a szemléltető példához. Látom, átérzem, és már ez is gúzsba köt. Szerencsére megtanultam, mások példáján, hogy nem szabad bárkivel szemben jóindulatünak lenni. Azt ki kell érdemelni. De mi van akkor, ha valaki folyamatosan meg akar felelni mindenki elvárásainak? Ha mindenkinek eleget akar tenni? MI lesz annak a vége? Tapasztalataim azt mutatják, hogy semmi jó. És én nem is akarok megfelelni senki elvárásainak. Csak a saját elvárásaimnak. Az is éppen elég. A buktató az egészben, hogy ha valaki ilyen elvek szerint él, előbb-utóbb a mások érdekeit helyezi a saját érdekei, céljai elé, mindenképpen jót akar, akár azon az áron is, hogy túl akar lépni saját határain, korlátain, és nincs tisztában saját képességeivel. Igyekezetében túlértékeli saját képességeit, teljesítőképességeit. Következménye a bukás. Az egymást érő kudarcélmények, amik felfalják az ember lekét, önbecsülését. Az áldozat pedig saját maga építette börtönbe kerül, amiben nap nap után maga a pokol az élet. Fájdalom, és kínszenvedés, önmarcangolás.

Erős empatikus képességgel, érzékkel rendelkezek. Nem tudom, hogy ez áldás, vagy átok, esetleg mindkettő egyszerre. Furcsa egy "ajéndék" ez, amit a Sorstól kaptam. Már nagyon régen észrevettem, hogy érzékeny vagyok a környezetemre, a körülöttem élők hangulataira, érzelmeire. Persze hasznosítani nem tudom, hogy előnyt kovácsoljak belőle. Miféle haszontalan képesség az, amit nem tudunk hasznosítani? Mi végre van, ha semmi értelme? Próbáltam többször segíteni embereken, hogy túllépjenek problémáikon, és sajnos elég sokszor megégettem magam, vagy kihasználtak. Bár ha jól belegondolok, a kettő szinte ugyanaz. Olyan jól meg tudom érteni emberek szándékait, indítékait, érzelmeiket, tetteik, cselekedeteik mozgatórugóját, még ha elfogadni nem is mindíg. Csak megértem. Néha próbálom megérteni. És néha menekülök előlük, amikor sok, túl sok minden. Elkezdem kerülni az embereket, kirekesztem őket a világomból, hogy nyugalmat keressek, találjak. Vagy csak önmagamat újra. Ez egy végtelennek tűnő harc, bár nem az, csak hosszú. Néha meg úgy érzem magam, mint Don Quijote, aki szélmalmokkal harcolt. És mindeközben oly kevesen értenek meg. Azt mondják, hogy furcsa vagyok. Hm. Hát ha még igazából tudnák, hogy mennyire! Én magam is furcsának találom magam. De elfogadtam már saját magam nagyrészét. Amit nem, azon akarok változtatni. Már ha sikerül. De ez most nem lényeg, mellékes. Az a kevés, aki valamennyire megért, csak ideiglenes kísérőim hosszú utamon, amit eddig megtettem, és ami még előttem áll. Előbb-utóbb mind tovább ál, utjaink elválnak. Csak rövid ideig haladunk együtt, de az mindíg meghatározó az életemben. Élmények, tapasztalatok, felismerések, amik mind formálják énemet, életemet. Mindez néha fárasztó. Illetve elég gyakran az. Az örökös harc, ami végigkísér. hogy mire van szükségem? Hamarosan megtudom, hogy milyen úton, ki által, még nem tudom. Talán teszek egy kisebb "zarándokutat", elvonulok egy kicsit a világtól, hogy közelebb kerüljek a tiszta Természethez, hogy megérintse lelkemet, és megtisztítsa. Hogy felnyissa szememet, és megajándékozzon a tisztánlátás képességével, még ha csak időlegesen is. Ez egy egésznapos program lesz, mondhatni egy Rítus, egy szertartás. Egy egyszerű kirándulás, ami feltölt energiával, és elűzi a hétköznapok szürkeségét, monotonságát.

Furcsa egy Pokol az enyém ... Néha irigylem az egyszerűbb embereket, akik nem tesznek fel ennyi kérdést, és nem csinálnak ennyi problémát maguknak. Élik egyszerü életüket, egyszerű vágyakkal, mindennapi kérdésekkel, problémákkal, és boldogok. Vagy legalábbis boldogabbak, mint én. Nem teszik fel a kérdést folyton, hogy "Miért?".  És mennyi gondot, problémát megspórolnak maguknak. De mint említettem, csak néha irigylem őket az egyszerűségükért. Ez lehet, hogy kicsit nagyképűnek hangzik most, de attól még így érzek. De nem bánom. Jó tudni, hogy nem egy vagyok a szürke tömegből. Különbözőségem viselem, elfogadom, néha még hírdatam is. Érdekes látvány, amikor az emberok csodálkozva, és értetlenül néznek rám. Valahol mulattató. Viszont elkeserítő is tud lenni a tudat. Egyediség, egyedüliség, megnem értettség, kirekesztettség. Furcsa egy Kereszt ez. Én, a Különc.