Tükrök ...

Nézem a különböző sorozatokat, és jókat szórakozok közben. Vannak köztük krimik, akciók, sci-fi, vígjáték, szóval sokféle. Elvagyok velük, könnyed szórakozás. Aztán van 1-2 olyan, ami igazán ütős, rendesen odarak. És nem csak azért, mert olyan a történet, a szereplők, a helyzetek. Nem, nem csak ezért. Vannak sorozatok, amik tükröt tartanak elém, még ha nem is a pontos tükörképet mutatják. Csak azt olvasom ki belőle, hogy ez akár én is lehetnék, ezt én is megtehettem volna, amekkora béna balek vagyok. Trendiesen lúzer. De mi van akkor? Legalább beismerem, elismerem. Még mindig jobb, mint azok, akik észre se veszik, tudatában sincsenek annak, hogy mekkora lúzerek. Na de vissza az alaptémához. Már ha van olyan. Szóval nézem ezeket a sorozatokat, és azon gondolkodok néha, hogy életemből vajom milyen filmet lehetne forgatni? Mennyire lehetne eladható? (semennyire) Milyen lenne? Vígjáték? Dráma? Tragikomédia? Végül is mindegy, nem lesz film. Illetve van film, folyamatosan, nap mint nap nézem, minden percét, akár akarom, akár nem. Érdekesnek érdekes, bár néha fájdalmas, félelmetes, fárasztó, esetenként unalmas, lehangoló, siralmas, stb. Sorolhatnám még, de minek? Mert nem ezek a fontosak. Közben folyamatosan megy a mozi, a film forog, és legalább interaktív. Folyamatosan változik, tele van meglepetéssel, és tanulsággal. Bár nem mindig veszem észre a tanulságot, és ennek aztán újra megvan a maga "gyümölcse". De azért tanulok, még ha szépen lassan is. Egyszer valaki azt mondta, hogy adott helyzetben addig fogunk hibázni, amíg nem tanulunk belőle. Azért azt jó lenne tudni, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor tudni fogom, hogy megtanultam a leckét. Most nemrég is volt eset, amiből konkrétan lejött a tanulság (sorozatból is megjött a tükör, rendesen mutatta, durván, bel az arcomba), csak az a kérdés, hogy tudom-e hasznosítani, használni a tanulságot a javamra? Mert megen a szokásos dolog. Amikor több dolog közül kell választani, és képtelen vagyok elhatározni magam, hogy melyik lehetőséget válasszam. Mert tartok a következményektől, nem akarom elsietni, elkapkodni a dolgokat. Aztán jön a pofáraesés, és hirtelen azt veszem észre, hogy addig vártam, amíg elment mellettem minden lehetőség. Asszem, hogy túl sokat gondolkodok, túl sokat agyalok, bonyolítom a dolgokat. Ez nem hasznos, nem kifizetődő, értelmetlen. Valahogy azt kellene elsajátítanom, azt a gondolkodásmódot, hogy "az első gondolat a helyes". Miért nehéz ez? Miért gondolom azt, hogy ez nehéz? Lehet, hogy csak azért nehéz, mert azt gondolom. És innetől ténylegesen nehéz lesz. Pedig hányszor mondogattam, hogy a felnőttek túlbonyolítják a dolgokat, mindenben a hátső, vagy mögöttes szándékot keresik. Persz, ez azért is van, mert ezt tapasztaljuk. A világ nagyrésze nem tud őszinte lenni. Vagy csak nem mer. Mert már annyi csalódásban volt része, és csak az miatt, mert őszinte mert lenni. Pedig ez olyan egyszerű. Nincs benne semmi bonyolult. Mégis hazudunk, álarcokat, maszkokat hordunk, belemegyünk játszmákba, és gonoszkodunk. Nem lenne jobb ezek nélkül? Talán kicsit többször kellene tükörbe néznie mindenkinek, és megkérdeznie, hogy elégedett-e azzal, akit lát. Nem azzal, amit elért, hanem azzal, amit/akit lát. Hmm. Lehet, hogy ez miatt nem teszik meg ezt az emberek többsége? Végülis ez is egy lehetőség ...