Minap kolegákkal beszélgetünk, szóba kerül a kor, mire új kolega mondja nekem, hogy én még fiatal vagyok (mármint én). Másik kolegával összenéztünk, röhögtünk egyet, mert ő tudja, hogy mennyi vagyok (37). Másnap másik kolega mondja, hogy majdnem 2x annyi vagyok, mint újember (aki 20). Röhögök, és mondom, hogy nem tudja, mennyi vagyok. Ha már témánál voltunk, jött a kérdés részéről, hogy hány éves is vagyok, mire válaszoltam a szokásos kérdéssel: "Szerinted?" Nos, rövid gondolkodás után közölte, hogy 26. Többen röhögünk, mire másik kolegina kérdezi, hogy akkor tényleg, mennyi? Ő már feljebb tippelt, látva a reakciót: 30. De elsőre ő se gondolt volna 25nél többre, így elképzelhető a döbbenet, ami kiült az arcokra, amikor közöltem éveim számát. Mindenesetre jó érzéssel töltött el a tudat, hogy 10 évet simán letagadhatok a külső alapján. De viselkedésem, életmódom, szemléletem, hozzáállásom a dolgokhoz, mind ezt a látszatot erősítik, hogy nem a 40hez vagyok közelebb, hanem a 30hoz. A vicc az egészben az, hogy nem is érzem magam annyinak, amennyi vagyok. Még ha belenézek a tükörbe, akkor se. Szerencsének mondhatom magam, amiért jó géneket örököltem, és a körülmények sem befolyásolták ezt eddig. A másik vicc az az, hogy ezért én nem is teszek semmit se, no diéta, nem sportolok (de amikor borulok, akkor nem is kell), nem használok kozmetikumokat (minek is?), vagy egyéb dolgok, amikről fogalmam sincs.
Általában meglepődök, amikor volt osztálytársakat, vagy nagyon régi ismerősöket látok, mert elég sokan tényleg annyinak néznek ki, amennyi, vagy még idősebbnek. Igazából nem is értem, hogy miért van alacsony szinten az önbecsülésem, mert semmi okom a panaszra. És mégis, valami nem stimmel a fejemben, valami rosszul van összerakva. Programhiba. De dolgozok rajta. Kijavítom valahogy ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése