Milarepa

Nemrég elkezdtem olvasni a leghíresebb tibeti jógi, Milarepa életét. Gazdag, tehetős családba született, de miután apja meghalt, családját rokonai kisemmizték, szolgasorba taszították, megalázták. Anyja kérésére mágiát tanult, majd megölte 35 rokonát, és falvát jégesővel sújtotta. Tetteitől persze nem érezte jól magát, a paranoia állapotába került, és rettegett későbbi újjászületésének lehetőségeitől. Ezért elhatározta, hogy a Dharmát fogja tanulni, és gyakorolni, hogy elérje a megszabadulást, megtisztuljon bűneitől.
Ezután találkozott tanítójával, Marpával, a Fordítóval, aki Tibetbe vitte a tanításokat, sőt, gyakorolta, meg is valósította őket. Marpa Milarepában felismerte a tehetséges tanítványt, és megígérte neki, hogy megadja neki a Dharmát, ha felépít a fia számára egy tornyot. Milarepa kilencszer kezdte el építeni a tornyot/házat, és mindannyiszor lebontotta, visszahordta az építőanyagot az eredeti helyére, metr Marpának nem tetszett. Közben persze az áhított tanításokat nem kapta meg, de bízott lámájában, feltétel nélkül, határtalan odaadással. Amit persze eleinte nem tudott, hogy mindez az ő érdekében történt, a nehézségeket azért kellett  kiállnia, hogy megtisztuljon tudata az elkövetett szörnyű tettektől, bűnöktől. Mikor elkeseredésében az öngyilkosságon gondolkodott, hogy talán majd következő életében szerencsésebb lesz, és megkapja az áhított tanításokat, akkor Marpa határtalan együttérzésétől vezérelve végül is megadta neki a Dharmát, és onnantól kezdve a gyakorlásnak szentelte életét.
Milarepa elhagyatott helyeken, barlangokban meditált, lemondva mindenről, ami akadályozhatja a gyakorlásban, mikor élelme elfogyott, inkább csalánon élt, mint hogy elmenjen koldulni. Odaadása, és bizalma Lámája felé oly erőteljes volt, hogy a meditáción keresztül egy életen belül elérte a megvilágosodást, annak ellenére, hogy fiatalkorában sok lény halálát, szenvedését okozta.
Igazán inspiráló, és motiváló élettörténet. Hogy miért? Rengeteg nehézséget, és szenvedést kellett kiállnia, hogy a tanításokat megkapja, közben nem tört meg bizalma, és odaadása tanítója felé, végig úgy gondolkodott, hogy biztos ő az, aki méltatlan rá, hisz oly hatalmas bűnöket követett el. A sok kő, amit hordott, sebesre törte a hátát, folyamatosan elutasításban volt része, mégse hátrált meg.
És akkor hol van ezektől a megpróbáltatásoktól az a néhány csepp (tócsányi) verejték, ami borulás közben rólam lepereg? A a kis fáradság, ami ennek nyomán keletkezik? Az a kis izomláz, ami ezt követi? Hiszen megkaptam a mődszereket, és tanításokat, amikre szükségem van, hogy tudatomat megtisztítsam, hogy gyakoroljam a Dharmát, és e szerint éljek? Mindez semmiség, mégis évekig tartott, mire megértettem, hogy mit is kaptam ajándékba. A lehetőséget, ami oly keveseknek adatik meg, és még kevesebben tudják használni. A lehetőséget, hogy változtassak jelenlegi, és eljövendő életeimen. A lehetőséget, hogy mások javára válhassak. Mindehhez kellett 4 év, 2 haláleset a családban, kb. másfél év munkanélküliség (2 részletben), és pár apróbb kellemetlenség, amit magamnak okoztam. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy felismerjem, a Láma nem véletlenül mondja, és kéri tőlünk azt, amit. Neki már van tapasztalata, és megvalósítása, tudja, hogy mit kell tennünk, ha eredményeket akarunk elérni, ha fejlődni szeretnénk. Csupán csak annyit kell tennünk, bízni benne, és haladni az úton, amit kijelölt. Nem kötelező persze, hiszen csak tanácsot ad, nem utasításokat, parancsokat. De minek széllel szembe hugyozni?
Úgy érzem, hogy ennyi idő után végre valódi megértés ébredt fel bennem, így nincs mást tennem, mint gyakorolni, csinálni a Ngöndrót, és tartani a látásmódot minden helyzetben, pillanatban, minden jelenséget tanításnak felfogni, a Láma megnyílvánulásának, kisugárzásának.
Köszönet a Lámának! Éljen soká, és váljon minden lény javára!