Ha minden jól megy, akkor mégis otthon töltöm a Szentestét. Bár igaz, hogy csak este 9-10 között érek haza, de azért mégse a szállón kell söröznöm, várva a reggelt, hogy buszra szálljak, és utazzak 3 órát délelőtt 10ig. Kolega, ha minden igaz, megkapja szüleitől kölcsönbe az autót, és meló után azonnal indulunk hazafele. Már úgy megyünk dolgozni, hogy az autóban maradnak a cuccaink, ne kelljen visszamenni a szállóra. Bízok benne, hogy ez már így is lesz. Majd erős kívánságokat teszek ez ügyben.
Tegnap éjjel eszembe jutott, hogy ez lesz az első Karácsony Apám nélkül. Nem tudom, hogy milyen lesz, de mindenképpen furcsa, szokatlan, és valamelyest szomorkás is. Már csak ezért is fontos, hogy otthon legyek Szenteste is. Nem szabad, hogy a hiányérzet erősebb legyen a kelleténél, ott kell lennem , hogy erőt adjak Anyámnak, és Öcsémnek, segítsek nekik átélni az ünnepeket. Az, hogy én mit érzek majd, az kevésbé lényeges, az számít, hogy mások kevesebbet szenvedjenek. Nem azt mondom, hogy nem hiányzik Apám, nincs olyan nap, hogy eszembe ne jutna valamivel kapcsolatban. Csak tudom, hogy jelenleg jó helyen van. Nehéz ezt elmagyarázni. Ez egy érzés, és egyben bizonyosság is. Olyan tapasztalat, amit szavakkal nem lehet elmondani, leírni.
Lassan ajándékokat is kell nézni, még ha szegényeset is, de kell. Az ajándékozás a lényeg, nem az, hogy mit. Az adok számít, látni, hogy mások örülnek, azért, mert kapnak. Nagylelkűség. Kicsit többször kellene ezt gyakorolni, mindenkinek, a hétköznapokban is, nemcsak ezen az estén, ebben a pár napban ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése