Fantasztikus volt az idei kurzus! Megpróbálom összefoglalni, bár szinte biztos vagyok benne, hogy az érzést átadni nem tudom. Az elmúlt 1 hét tapasztalatai túl vannak a szavakon.
Ismét rengeteg régi, és új baráttal találkoztam, volt igazi meglepetés is, mert olyan arcokba is belebotlottam, akik pár éve elmentek külföldre dolgozni, és nem nagyon, ritkán találkozok velük. Az egyik párról nem is tudtam, hogy jönnek, de mint kiderült, ők sem voltak biztosak benne. Örültem a találkozásoknak, mert ezek az emberek hiányoznak egy kicsit, és ez csak ilyenkor tudatosul bennem, illetve amúgy nem foglalkozok az érzéssel.
Láma Ole és Sherab Gyaltsen Rinpocse Mahamudra tanításokat adtak, amik igen erősek voltak. Hihetetlenül szerencsések vagyunk, hogy ilyen tanításokban részesülünk, mert ezek a régi időkben nagyon nehezen voltak elérhetőek. Még Indiában csak a jógik gyakorolták, és adták át egymásnak. Aztán amikor a muszlim hódítóknak köszönhetően hanyatlásnak indult a buddhizmus Indiában, és az a veszély fenyegetett, hogy a tanítások elvesznek, ezeket átadták tibeti tanítóknak, megvalósítóknak, hogy megmaradjon az átadás. Tibetben a Mahamudra már szélesebb körben terjedt el, nem csak a jógik, hanem a szerzetesek is megkapták. Jelenleg a Buddha tanításai eltűnőben, hanyatlóban vannak Tibetben, így most a tanítások átadásra kerülnek a Nyugat felé. Mivel nálunk nincsenek szerzetesek (és Ole nem is támogatja, hogy azok legyünk), világi emberekként abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy részesülünk ezekben a tanításokban. Ole egyfajta jógi-világi szemléletmódot próbál átadni nekünk, ami rendkívül fantasztikus dolog. Minden tanítás a Tudat természetére mutat rá, és a meditációk abban segítenek, hogy ezt mihamarabb felismerjük.
Szombaton Rinpocse Zöld Tara beavatást adott. Ez egy békés buddha forma, a megvilágosodott együttérzés női kifejeződése, tevékenysége egy Anya cselekedeteire hasonlít leginkább (vagy ezzel hasonlítható össze). Mindig készen áll, hogy segítsen, ha szükség van rá. Napok teltek el azóta, de még mindig fantasztikus érzés. Nem tudom szavakba önteni az érzést, a tapasztalatot, amit akkor átéltem, és amit azóta érzek. Persze a másnap következő Bódhiszattva fogadalom erejét sem szabad lebecsülni, mert ez is fontos része a buddhizmusnak. Ilyenkor megfogadjuk egy megvalósítással rendelkező tanító jelenlétében, hogy mindaddig nem érjük el a teljes megvilágosodást, amíg egyetlen érző lény is szenved a szamszárában.
Dharmamunkát is vállaltam, mert részemről elképzelhetetlen, hogy ilyenkor ne segítsek a kurzuson. Mint korábban említettem, ismét a kávézóban aktivizáltam magam, és sikerült ahhoz is tartanom magam, hogy napi 2 shiftnél többet ne vállaljak. Jól tettem, helyesen döntöttem. Így nem fáradtam el annyira, mint a korábbi években, több időm volt mindenre. Kivéve meditációra, mert az valahogy nem jött össze. Bár Ole tartott pár meditációt, és ez is számít, mert vele meditálhattam. Néha a kevesebb több.
Majdnem elfelejtettem, hogy amikor érkeztek a Lámák, mindenki aki még ébren volt, lement a Lámaházakhoz, hogy fogadjuk őket. Mindenki izgatott volt, de türelmesen vártunk, közben beszélgettünk. Ugyanez történt akkor, amikor távoztak Becskéről, hogy Budapesten folytassák a programot. Persze ezzel még Becskén nem értek véget az események, le kellett bontani a Kurzust mihamarabb, mert a pesti Centrumban megérkezett az új Buddha-szobor, és ennek a lótusztöltésére mindenki ott akart lenni hétfő estére.
Hétfőn délután a tömeg a Huszárban a szokásosnál jóval nagyobb volt, mindenki izgatottan várta a Lótusz töltését. Ez az a "trón", amin a Buddha-szobor ül, tulajdonképpen. Szavakban nem tudom kifejezni az élményt, az egyetlen szó, amit találok rá, az a fantasztikus, de még ez is kevés, hogy leírjam. Túlmutat a szavakon. És még mindig nem volt vége! Másnap délben kezdődött a szobor felavatása. Kevesebben voltunk, mint előző este, de ez köszönhető volt annak is, hogy akkor már sokan dolgoztak, és nem tudtak elszabadulni/szökni melóhelyükről. Szerencsére én jó előre gondoskodtam arról, hogy ott lehessek, még valamikor márciusban elkezdtem szervezni a szabadságomat. Még fantasztikusabb volt, mint a töltés, de ez egyértelmű. Szavakat még kevésbé találok rá, így nem is próbálkozok azzal, hogy leírjam. Talán annyit, hogy minden sejtem bizsergett a szertartás alatt. És aztán jött a pillanat, amikor lehullott a lepel, és a szobor ott állt előttünk teljes valójában, nyitott szemekkel! Egy élő Buddha! Ezt csak úgy lehet megérteni, ha az ember látja testközelből, ott áll előtte. Az eseményt egy vacsorával ünnepeltük meg több százan vettünk rajta részt a Centrum garázsában ideiglenesen kialakított étkezőben, Rinpocséval. Nagyon családias volt, de hát tulajdonképpen egy nagy család vagyunk mi. És ezek az események mind közelebb hoznak minket egymáshoz, megerősítve a kapcsolatot, ami összeköt minket.
Valaki még az este folyamán kijelentette, hogy "Ez a kurzus soha nem fog véget érni!", miután kiderült, hogy Rinpocse pudzsát fog csinálni szerda este a gompában. Tulajdonképpen ez volt a kurzus vége, ezzel zárultak a Becskén kezdődött események sorozata. Nem akarom magam ismételni, hogy milyen volt. De megteszem. Fantasztikus! És persze még jött a nonplusultra! Rinpocse, és Ole ez után indultak a Ferihegyre (nekem ez marad, na!), és adódott egy lehetőség (és egy szabad hely egy autóban), hogy csatlakozzak a kis (?) csoporthoz, ami kikísérte őket. A reptér személyzete értetlenül állt a kisebb csoportosulás előtt, nem tudták hova rakni a helyzetet. Persze kaptak némi magyarázatot, ami után valamelyest megnyugodtak. A várakozás alatt, amíg tartott a checkin, Ole kérdésekre válaszolt, Rinpocse pedig áldást adott a hozzá fordulókhoz. Én magam is megáldattam a malámat, gaómat, és persze sorba álltam még egy áldásért. Mintha még nem kaptam volna eleget. Utána úgy éreztem magam, mintha a föld felett járnék centikkel. És ez kitartott hosszan, órákon át. Hogy minél tovább kitoljam a fentebb leírt események okozta pozitív érzéseket, azóta igyekszek rendszeresen gyakorolni, meditálni, ami eddig sikerült. Az elmúlt években ezt az ígéretemet soha nem tartottam, már másnap bukott az egész. Pedig csak rajtam múlt akkor is, ahogy most is. Bízok benne, hogy ennyi áldás után most sikerül tartanom magam az elhatározásomhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése