Elfelejtve ...

Az igazság az, hogy kicsit elhagyatva érzem magam. Senki nem kérdezi, mi van velem, hogy vagyok. Mármint azok közül, akiktől kicsit elvárnám. Nem nagyon, csak kicsit. Mert vannak dolgok, amiknek fel kellene tűnnie. De úgy látszik, hogy téves elképzelések rabja vagyok. Vagy csak a kísérlet, amit elkezdtem  még március elején, túlságosan azt igazolja, amit sejtettem. Sajnos.
Mert én vagyok az, aki meghallgat bárkit, akinek el lehet mondani a problémákat. Akinek lehet panaszkodni. Lelki szemetesláda. Egy fül vagyok. Amikor viszont nekem lenne szükségem egy személyre, aki meghallgat, akinek elmondhatom, hogy mi bánt, akkor nincs senki. Nem mintha túlságosan jelezném, hogy kell valaki, aki meghallgat. De néha ez a hallgatás jobban jelzi, hogy baj van. Csak éppen azok nem veszik észre, akiknek kellene. Néma segélykiáltások. Mert magamtól nem fogok panaszkodni.
Érdekes, hogy az elmúlt 1 hónapban összesen 2 ember volt, aki észrevette, hogy hangulatom, állapotom eltérő a korábbitól. Csak 2 fő. Érdekes. És nem azok, akiktől várnám. Akiktől viszont várom ...
Az az igazság, hogy kicsit besokalltam. Az elmúlt évek eseményei, történései kicsit túltelítettek. Sok volt a tisztulás, és kevesebb a pozitív benyomás, utóbbiak legyenek is bármilyen hatalmasak, erőteljesek. Ha nem buddhista lennék, akkor azt mondanám, hogy szopórolleren vagyok. Így csak most van egy negatív hullám, ami azért már a vége felé jár. Csak pont a vége nehéz. Belefáradtam. Belefáradtam abba, hogy bármit szeretnék, azt nem sikerül keresztül vinnem. Általában korábbi hülyeségek következményei ütnek be, tehát még csak nem is okolhatok senkit se ezek miatt. Viszont remek lehetőség arra, hogy megértsem a 3. alapgondolatot. Minden ami történik, korábbi gondolatok, szavak, cselekedetek eredménye. Remek lehetőség arra, hogy dolgozzak a helyzetekkel, a tudatommal. Hogy gyakoroljam a türelmet. Hogy megértsem azt, hogy mások ugyanúgy szenvednek saját tetteiktől, még ha nincsenek is tisztában vele. Még ha nem is könnyű, egyszerű feladatok ezek. Pláne úgy, hogy az utóbbi időben túlságosan be vagyok feszülve. Túl hamar ingerült leszek. Még ha nem is adom ennek külső jelét. Persze ennek köszönhetően már majd minden helyzetben mantrázok. Hol a Karmapa Csennó-t recitálom, hol pedig az Om Mani Peme Hung-ot. Akár beszélgetés közben is. És ismét egy pozitív tapasztalat, ami a tanításokat igazolja, hogy a mantrák segítenek távolságot tartani a zavaró érzelmektől, segítenek lenyugtatni a tudatot.
Igazából tudom, hogy mit kellene tennem. Csak az első lépést nehéz megtennem. Hiányzik a lendület. De meglesz, tudom jól. Így szokott ez lenni ...